Helpline Reads

  Ez a könyv nem csak egy újabb esti olvasmány volt nálunk – sokkal több annál. Szinte ünnep lett minden alkalom, amikor újra kézbe vettük, és ha egy picit lassabban is haladtunk vele, az nem véletlen. Ki akartam használni minden percét annak, hogy ezúttal a két elsős gyermekem olvasta nekem. Igen, ők olvasták – és én csak ültem, hallgattam, és próbáltam megőrizni magamban ezeket az apró, de annál értékesebb pillanatokat. A meseversek varázslatosak. Egyszerűek, mégis tartalmasak, játékosak, mégis bölcsek. Pont olyan hangulatot árasztanak, amit gyerekként talán nem is tudunk igazán megfogalmazni, de érezzük… és felnőttként visszaköszön bennünk valami ismerős, valami meleg, valami tiszta. A gyerekeim hol nevetve, hol tűnődve olvasták – én pedig néha meghatódtam attól, hogy mennyire rá tudtak hangolódni ezekre a kis szövegekre. És ami igazán különlegessé tette számunkra a Mesevárat, az az, hogy szinte minden verset illusztráció kísér. A rajzok nem csak díszítik az oldalakat – kiemelik...

  Ez a könyv nem csupán egy verseskötet. Ez egy belső utazás, amit Tímea olyan őszinteséggel és lélekkel oszt meg velünk, hogy olvasás közben sokszor úgy éreztem: nem is verset olvasok, hanem valaki odabent megszólít. Azt suttogja: „Figyelj. Itt vagyok. Én is éreztem már ezt.” Az írások hol napfényesek, hol szomorkásak, hol reményteliek – de minden egyes vers egy lélektükör. Olyan sorok ezek, amelyek megengedik, hogy gyengék legyünk, hogy kérdezzünk, hogy újra merjünk hinni. Hogy bármi is történt, még mindig tovább lehet menni. Ahogy haladtam oldalról oldalra, egyre inkább azt éreztem: ez a kötet azokhoz szól, akik már megjárták a mélységeket – de nem akarnak ott maradni. Akik vágynak a fényre, és közben nem tagadják meg az árnyékot sem. A kedvencem talán a „Légy te” és a „Fogom kezed” – ezeknél a soroknál megáll az idő. Olyan emberi és mély érzések bontakoznak ki, hogy nem lehet csak úgy továbblapozni. Ezek a versek ölelnek, amikor senki sincs ott. És ez nagy szó. Ez a könyv azokn...

  Néha nem könyvre vágyik a lélek… hanem ölelésre. Olyan szavakra, amik nem tanítani akarnak, hanem megérteni. Nem hangosak, nem sietnek. Csak ott vannak, csendben – pont, amikor kell. Oláh Tímea Lélek Tér című könyve pont ilyen volt számomra. Már a bevezető olvasásakor éreztem, hogy valami belső melegség járja át a szívem. Nem tudtam pontosan megfogalmazni, mitől, csak azt tudtam: jó benne lenni. Jó olvasni. Jó lelassulni vele. Így történt az, hogy egyszerűen nem tudtam letenni, és egy este alatt elolvastam az egészet – úgy, hogy közben újra meg újra meg kellett állnom, csak azért, hogy érezzem, amit elindított bennem. Ahogy haladtam fejezetről fejezetre, úgy éreztem, minden egyes gondolat egy lámpás a lelkemben. Nem voltak nagy megfejtések, mégis minden sorban ott lüktetett valami mély felismerés. A “lélek hídja”, a “tükör meséi”, a “csend hangja”… ezek nemcsak címek, hanem érzések, amik nyomot hagytak bennem. Finoman, szeretettel. Ez a könyv nem akar meggyőzni. Csak emlékeztet. ...

  Már az első Emily-könyvnél éreztem, hogy ez a történet nem ereszt. Nem csak egy regény volt számomra, hanem egy olyan élmény, ami velem maradt, dolgozott bennem, és újra meg újra eszembe jutott. A második rész pedig ezt az érzést csak tovább mélyítette – nem enged el, hanem csendesen, de határozottan ott van velem, amikor szükségem van rá. A folytatás már nem csak a múlt feldolgozásáról szól, hanem arról is, hogyan éljünk vele együtt. Emily most is sebezhető, de már másként. Már nem csak sodródik – küzd. És közben annyi ismerős érzés visszhangzott bennem… Az anyaság súlya, a megfelelési vágy, az eltemetett vágyak, az örökségként cipelt elvárások – én is cipeltem, sőt cipelem őket. Volt, hogy úgy éreztem, ez a könyv tükröt tart elém. Hol torzított, hol megmutatta az igazat. Hol fájt, hol megnyugtatott. És igen, most is voltak olyan mondatok, amiknél le kellett tennem a könyvet. Egyszerűen csak hagyni kellett, hogy leülepedjen bennem a gondolat, a fájdalom, az igazság. Én ezúttal i...